Sokszínű elme: Mentális egészség és képzőművészet

Járt már Ön olyan képzőművészeti kiállításon, ahol aranyérrel élő művészek alkotásait lehetett megtekinteni? Nem tudja? Nem is érti a kérdést? Nem lényeges?

Azért kérdezem, mert ezt a párhuzamot vonta bevezetőjében Kéri Péter, a GAMIAN-Europe elnöke, amikor megnyitotta a Kugler Art Szalon új kiállítását. Ez a nemzetközi érdekvédelmi szervezet a mentális betegséggel élők társadalmi helyzetének, életminőségének javításán dolgozik. Aktuális projektjük keretében mentális zavarokkal élő emberek alkotásait állítják ki európai nagyvárosok galériáiban, The Vibrant Mind (élénk, színes, vibráló elme) címmel. A cél, hogy ezek a – részben művészetterápiás keretek közt készült – festmények, grafikák, fotók ne kizárólag a pszichiátriai intézetek zöld csempés falán, celluxszal felragasztva legyenek láthatóak, hanem eljussanak a tágabb közönséghez, és ezáltal betekintést engedjenek egy tabuk és stigmák által elrekesztett világba.

Az aranyeres párhuzam annyiból indokolt, hogy egy műalkotás (definíció szerint) önálló élete szempontjából édesmindegy, hogy az alkotó végbéltáji égő-szúró fájdalmat érez-e, avagy hallucinál, esetleg alig tud kikecmeregni az ágyból a szorongástól. Annyiból azonban mégsem indifferens itt az alkotók pszichés háttere, hogy a művek nagyon is reflektálnak a szóban forgó lelki gyötrelmekre, a napi szintű küzdelemre, az állapoti hullámzásnak való kiszolgáltatottságra, és a sokszor ezzel együtt járó magányra és elszigeteltségre. Ugyanakkor olyan egyetemes lét- és lélekállapotokat fogalmaznak meg, amelyekhez bárki emberfia tudhat kapcsolódni: a szorongás expresszív képei, a dermesztő bánat fekete-fehér vagy chagalli színvilágú mementói, bizarr asszociációk közt felfénylő éteri szépség, a mentális mélyállapotokból való kiemelkedés megrendítő pillanatai, a szétforgácsolódó, de kegyelmi pillanatokban mégis valamiféle egésszé összeálló világ leképeződései – és innentől kezdve tényleg nem lényeges, hogy az alkotó orvosi papírján bipoláris zavar, major depresszió vagy szkizofrénia szerepel-e. Kis hiányérzetet hagy, hogy a kiállított művek nem eredetiben, hanem jó minőségű reprodukciókban láthatóak – ez a megoldás bizonyára jelentősen csökkentette utaztatásuk költségeit. A pán-európai művészeti projekt magyar kiállítói közül többen a közösségi pszichiátriai ellátás hazai képviselője, az Ébredések Alapítvány kliensei, amely intézmény számos újszerű, humanisztikus és felépülésközpontú szolgáltatást kínál az ügyfeleinek, ilyen például a hanghallók önsegítő csoportja.

A Kugler Art kiállításmegnyitóján Láng Eszter kurátor laudációja után Surányi Judit Nyomik című, 45 perces akció-dokumentumfilmjét is levetítették. Ebben három kerekesszékes és egy mentálisan sérült fiatalember leutazik a Balatonra, és nem akarnak mást, mint amit a Balcsin szokás: fürdeni, pecázni, csajozni – csak hát van közben pár rafkós lépcső, rugósajtó, meg alamuszi kátyú, amivel hőseinknek meg kell küzdeniük. A végeredmény egy sírva-röhögős, tragikomikus road-movie, melynek nyilvános vetítései az alkotók szándéka szerint mindig közönségtalálkozóval és tabukat nem ismerő beszélgetéssel egészülnek ki. A Kugler Art-ban a látható testi fogyatékosságok és a kívülről nem feltétlenül érzékelhető pszichoszociális zavarok egy estébe terelése a szervezők régi álmát testesítette meg arról, hogy jó volna legalább rövid időszakokra összefogni a különböző, nemritkán egymást is furcsállkodva szemlélő „nyomi”-ságok tagjainak és képviselőinek. Való igaz, hatékony érdekérvényesítés aligha képzelhető el másképp egy olyan országban, ahol már a „társadalmi érzékenyítés” kifejezést leírni is – ami itt a fő cél és jó értemben vett aknamunka – politikai tett: egy, a propaganda által foglyul ejtett, kívül-belül szép fogalom tudatos visszahódítása.

The Vibrant Mind: Embracing Mental Health Through Artistry. Kugler Art Szalon, április 5-ig.
Képek: 1. Ariel Michalak (he/they): Vedlés. 2. Tóth Katalin: Őzsuta a gidájával.
Online az összes kép itt.

A cikk eredetileg a magyarnarancs.hu-n jelent meg.

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Szerkesztéseim: HVG pszichológia és életmód könyvek – magyar szerzők 2.

Újabb adag HVG pszichológia és életmód könyv, amelynek szerkesztője voltam. Mindig öröm magyar szerzőkkel dolgozni, a hazai viszonyok közt érvényes, igazán hozzánk és rólunk szóló történeteket kiadni. Még több magyar szerző, és további szerkesztéseim itt. A listák folyamatosan bővülnek.

Szabó Renáta: Karrier és önismeret. Találd meg önmagad a munkában! HVG Könyvek, 2024.

Csabai Márta: Aggódó testünk. Az egészségszorongástól a belső biztonságig. HVG Könyvek, 2023.

Singer Magdolna: Élethazugságok. Sírig vitt titkok, amelyek átírják a múltat. HVG Könyvek, 2023

L. Stipkovits Erika: Még közelebb önmagunkhoz. A nehézségből a kiút befelé vezet. HVG Könyvek, 2023.

Czecz Fruzsina: Terítéken a lélek. Önismeret az ételeken keresztül. HVG Könyvek, 2022.

Békési Tímea – Dr. Kassai Szilvia: Újraépített életek. Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről. HVG Könyvek, 2022.

L. Stipkovits Erika: Közelebb önmagunkhoz. Az önismeret útján a teljesebb életig. HVG Könyvek, 2022.

Dr. Belső Nóra: Félelem, szorongás, pánik. Hogyan találjuk meg a kiutat? HVG Könyvek, 2022.

Tovább olvasom

„A pusztítás mindig gyors, az építkezés viszont lassú és fáradságos” – Interjú Dr. Galit Atlas pszichológussal

Több szakmai kötet után Érzelmi örökség – Hogyan oldjuk fel a transzgenerációs traumákat? címmel írt könyvet a szélesebb nyilvánosság számára, amelyet több mint húsz országban adnak ki. Mint mondja, a trauma radioaktív: érzelmi és fizikai kisugárzása a következő nemzedékek életére is kihat. Az izraeli születésű, New Yorkban élő pszichológussal családi és társadalmi traumákról és a felépülés lehetőségeiről beszélgettünk.

Mit is jelent voltaképpen a címbeli „érzelmi örökség”?

Meggyőződésem, hogy az emlékek és érzések, különösen a traumatikus tapasztalatok képesek egyik nemzedékről a másikra átörökítődni, tehát a bennünk munkáló érzelmi anyag egy része korábbi generációk hagyatéka. A könyvemben valós történetek alapján igyekszem bemutatni a kapcsolatot a nagyszülők és a szülők feldolgozatlan traumái, illetve saját érzelmi nehézségeink között.

Nem vagyunk egyformák abban, hogy miként birkózunk meg a magunk és elődeink megrendítő élményeivel. Van, akinek ez könnyebben megy, sőt létezik az ún. poszttraumás növekedés jelensége is, amikor valaki egy kritikus helyzetből kifejezetten megerősödve tud kikerülni. Mások azonban egy kisebb tehertől is összeroppannak. Mitől függ a megküzdés képessége?

Ez egy soktényezős képlet, a belső adottságok közt szerepet játszik a személyiség, az, hogy milyen életkorban történt a trauma, és az érintett egész addigi élettörténete. Az epigenetikai kutatások szerint a traumatikus helyzetekre adott fizikai reakcióink, például a kortizolszintünk alakulása is részben az elődeink tapasztalatainak függvénye. Ami a külső tényezőket illeti, a legfontosabb, hogy milyen segítséget kapunk, a családunk és a tágabb közösségünk mennyire képest támogatni bennünket. Mindezek eredője a reziliencia, vagyis a lelki alkalmazkodóképesség.

Dr. Galit Atlas (Fotó: Nir Arieli)

Honnan ered ez a fontos képesség, és hogyan tudunk szülőként reziliens gyerekeket nevelni?

Szerintem a titok az, hogy egyszerűen csak legyünk ott, és hagyjuk, hogy a gyerekek megéljék az érzések széles spektrumát. Ne ijedjünk meg a rossz érzéseiktől se, ne akarjuk ezeket „megoldani”. A reziliencia a fájdalmas és szorongató érzések elviselésének képessége, a pszichoterápiától a buddhizmusig minden segítő rendszer ezek elfogadásán alapul. Egy gyerek negatív tapasztalata kapcsán két szélsőséges szülői reakció létezik: túlságosan bevonódunk és megpróbáljuk megmenteni a gyereket, vagy hátralépünk, és teljesen kivonjuk magunkat. E két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt. Klasszikus példa: a kisgyerek elesik a játszótéren. A szülő dolga ilyenkor az, hogy ne vitassa el, hogy ez bizony fájdalmas, ugyanakkor ne is aggódja túl, csak hagyja, hogy a gyerek túltegye magát rajta, és boldogan visszatérjen a játékhoz. Az érzelmi örökségünkbe nem csupán a traumák, hanem a jó, a pozitív megküzdések is beletartoznak, és lehetőségünk van ezeket megtanítani, továbbadni a gyerekeinknek.

Sok modern szülő annyira aggódik, nehogy valamivel traumatizálja a gyerekét, hogy átcsap a másik végletbe, és túlóvja, túlkontrollálja. Lehet, hogy a helikopter szülő lesz a jövő generációk nagy traumája?

Nem nevezném ezt traumának, de valóban nem teszünk jót azzal, ha megfosztjuk a gyerekeket a negatív élmények megélésének lehetőségétől, mert ezáltal védtelenné tesszük őket. Kutatások szerint az, ha egy gondozó szülő egyáltalán nem hangolódik rá a csecsemőjére, épp úgy dezorganizált kötődést eredményez, mint ha túlságosan ráhangolódik. A szülő-gyerek kapcsolatban az apró félreértések, elhangolódások rendkívül fontosak, a kisebb sérüléseket követő reparáció segít hozzá, hogy később el tudjuk viselni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Mert az élet ilyen: a dolgok elromlanak.

Nagy dilemma, mikor és hogyan beszéljünk egy családon belül a múltbeli traumákról úgy, hogy ne okozzunk ezzel újabb sebeket. Az ifjabb generáció nemegyszer felrója az elődök „titkolódzását”, ám a nagy traumákról, veszteségekről való hallgatást sokszor éppen a szeretett személyek, különösen a gyerekek védelme motiválja.

Traumákról beszélve borzasztó vékony a határvonal a túl sok és a túl kevés között. A teljes elhallgatás, elfojtás bizonyosan ártalmas, hiszen a gyerekek nem csak a kimondott szavakat értik, hanem a csöndet, a hiátusokat is detektálják. Másfelől azonban nem zúdíthatunk rájuk minden szörnyűséget a maga nyers formájában, mert ezzel másodlagos traumát okozunk. Nem dolgozhatjuk fel saját és elődeink traumáit a gyerekeinken keresztül, nem használhatjuk fel őket ilyesmire. Mi, pszichológusok éppen ezt csináljuk a terápiás folyamatban: meghallgatjuk és „tartalmazzuk” a klienseink rendezetlen, maguktól is eltávolított (disszociált) szörnyű érzéseit. Előfordul, hogy a páciens egyetlen könnycsepp mesél el borzalmas dolgokat, amelyek vele történtek, miközben a terapeuta torkát a sírás fojtogatja. Így működik az emberi tudat, átadjuk és átvesszük a fájdalmat, a rendelőben azonban ez biztonságos keretek között zajlik. Tehát akár terápiában, akár másképpen, de először is nekünk kell feldolgoznunk a traumákat, hogy amikor ezeket a történet formájában tovább adjuk a családunkban, akkor már legyen hozzá egy érzelmi viszonyulásunk. Például gyakran kérdezik tőlem reprodukciós eljárásban résztvevő párok, hogy mit mondjanak a gyermeküknek a fogantatásáról. Van, aki nem szívesen beszél erről, mások azonban úgy vélik, hogy ez része a gyermekük születéstörténetének. Gyönyörűen mesélt egy kliensem arról, hogy a szülei mennyire akarták és várták őt, és a lombikeljárás során ő lett a kiválasztott, a legerősebb embrió, a nagy túlélő! Minden azon múlik, hogyan tudjuk keretezni a nehéz érzésektől kísért eseményeket.

A könyvében kitér arra, hogy a traumafeldolgozás milyen sokrétű és bonyolult folyamat: ha különböző életszakaszokban tekintünk rá ugyanarra az eseményre, az egészen mást jelenthet számunkra. Milyen következményekkel jár ez? Soha nem dőlhetünk hátra, hogy én ezt már helyretettem magamban?

Freudtól származik a nachträglichkeit, vagyis az utólagosság fogalma. Amit ő a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kapcsán mond, az tágabb értelemben érvényes az emberi emlékezet működésére: a különböző személyiségfejlődési szakaszokban, más-más szögből tekintve ugyanarra a múltbeli tapasztalatra, annak mindig újabb jelentésrétegei tárulnak fel előttünk. Ez nem jelenti, hogy az élmény ugyanolyan intenzitással jelenik meg, vagy ugyanolyan szenvedést okoz, és nagyban függ attól is, hogy miféle traumáról van szó. A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusra különösképpen igaz, hogy állandó újrafeldolgozást igényel, hiszen a kisgyermek legtöbbször még nem is érti, mi történik vele. Ferenczi Sándor kifejezésével élve nyelvzavar lép fel: a gyermek a szeretet nyelvét beszéli, míg a bántalmazó felnőtt a vágy nyelvét. Az abúzus elszenvedője csak később kezdi megérteni az eseményeket, amelyek egészen más fénytörésbe kerülnek, amikor ő maga megéli az első szexuális élményét, vagy amikor szülővé válik, vagy amikor a saját gyermeke ér abba az életkorba, amikor ő az abúzust elszenvedte. Vagy egy másik példa, amivel gyakran találkozunk a rendelőben: egy szülő elvesztése gyermekkorban olyan trauma, amelyhez később újra és újra vissza kell térni, át kell dolgozni, hogy nincs ott a szülő a felnövekvő gyermek életének nagy pillanataiban, különösen amikor maga is szülő nélküli szülővé válik. A folyamatos átdolgozás azonban nem csupán teher, hanem privilégium is: idővel képessé válunk olyan jelentésrétegek megértésére, amelyekre korábban nem álltunk készen, vagy mert túl fájdalmas lett volna számunkra, vagy valami miatt nem volt hozzáférésünk.

Vajon léteznek a mai társadalmunkban olyan jelenségek, amelyeket mi nem érzékelünk olyan rettenetesnek, de a következő generációk számára trauma lehet? Gondolok például az egyre elterjedtebb virtuálisvilág-függésre, vagy a klímaszorongásra, amelyek hosszútávú kimenetele ma még nem ismert.

Bizonyára, hisz elődeink sem hitték egy csomó mindenről, hogy utólag annyi nemzedék nyögi majd a következményeit, még olyasmiről sem, ami nyilvánvalóan traumatizáló: háborúk, rabszolgaság, társadalmi-gazdasági katasztrófák. Én egy olyan országban nőttem fel, Izraelben, ahol mindenki számára kötelező a sorkatonai szolgálat, de csak az utóbbi 5-10 évben kezdjük megérteni, hogy ez igenis traumatizáló. A társadalom normalizálja a mindenki által megélt szörnyűségeket, csakhogy ettől még a trauma létezik. Gondoljunk covid-járványra mint kollektív traumára: mennyi veszteség történt! Szeretteink halála, ismerős életünk, biztonságérzetünk elvesztése, munkahelyek megszűnése, iparágak összeomlása...

Hol tartunk az ebből való felépülésben?

Tavasz van, most mindenki odakint jár, úgy tűnik, minden rendben. Az akut stressz elmúlt, de én úgy gondolom, van ennek egy olyan rétege, amit csak utólag tudunk majd azonosítani, ha egyáltalán. Most még annyira közel van, hogy felmérhetetlenek a hosszútávú hatásai. Nem biztos, hogy valaha felépülünk, de a pandémia bizonyosan hat arra, akik a jövőben leszünk, és formálja a következő generációkat.

A szomszédunkban zajló ukrán-orosz háború nyomán most egész generációk traumatizálódnak. Mi lesz a szisztematikus agresszió, nemi erőszak, kényszerű kivándorlás áldozataival? Mi adhat egyáltalán reményt?

Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy háborúnak milyen, generációkon átívelő következményei vannak. Ha belegondolunk, még a második világégés borzalmait sem hevertük ki teljesen! A pusztítás mindig gyors, a felépülés viszont lassú és fáradságos. Egyes elképzelések szerint egy háború után ötven évig tart a regenerálódás – de szerintem inkább száz. Nem arról van szó, hogy örökre elkárhozunk, mert az emberi természetben a romboló erők mellett mindig ott a teremtés, az alkotás, az élet igenlésének vágya. Ahogy Melanie Klein írta a második világháború idején, óriás erők csapnak össze: szeretet és gyűlölet, kapcsolódás és széthúzás, hála és irigység. Sok felé járok a könyvemmel, látom, hogy milyen sok országban probléma az elképesztő polarizáltság. Nagyon komolyan tennünk kell azért, kinek-kinek a maga eszközeivel, hogy a világunkban a teremtő erők kerekedjenek felül a gyűlölettel szemben. Szerintem ez a mi generációnk nagy célja és küzdelme.

A könyvében érzékletesen beszél arról, hogy minden pszichológiai kutatás egyfajta önfeltárás is, amikor a kutató a saját lelki sérüléseire is keresi a választ. Igaz ez a pszichoterápiára is, a terapeuta is gyógyul, miközben gyógyít?

A szakmánkban a határok képlékennyé váltak, elmúlt már az az idő, amikor a férfiak voltak az orvosok, a nők meg a betegek. A faji, nemi és egyéb hierarchiák megdőltek, csakúgy mint az az előfeltevés, hogy a pszichológus egészséges, a kliens meg beteg. Sokkal humanisztikusabb a megközelítés, elismerjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, nekünk, pszichológusoknak is van tudatalattink, vannak nehézségeink. A páciens előhív belőlünk érzéseket, élményeket, gondolatokat, ahogy azt a könyvemben is igyekeztem bemutatni. A terapeutának mindezzel dolga van, de nem használhatja öngyógyításra a páciensét.

A hagyományos analitikus szemléletben a terapeuta objektív és távolságtartó, még a rendelője sem árulhat el semmit a személyiségéről. Manapság bárki ráguglizhat a pszichológusára, és rengeteg információhoz jut. Előny ez vagy inkább hátrány a munkájában?

Nem előny, és nem is hátrány, ez egy adottság, amit használni lehet. Ma már nem az objektivitásra fókuszálunk a terápiás folyamatban, hanem két szubjektum kölcsönös egymásra hatására, arra, hogyan működünk együtt, rendszerként. Ez az elméleti keretrendszer hangsúlyozza a terápiás folyamat emberi és viszonylagos voltát, és megengedi, hogy a saját személyiségünkkel is dolgozzunk. Ez persze nem jelenti, hogy mindent megosztok magamról a kliensemmel! A kapcsolatunk kölcsönös, de nem szimmetrikus, különböző szubjektumok vagyunk, más-más előtörténettel és felelősséggel. A páciensnek ahhoz is joga van, hogy ne tudjon rólam az ég világon semmit, ugyanakkor ha akar, rengeteg információhoz juthat. Ma már tanítjuk is a leendő pszichológusoknak, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert van, akit szorongással tölt el, hogy a kliense túl sokat tudhat róla. Ne feledjük, Freud eredetileg úgy találta ki a terápiás helyzetet, hogy a kanapén fekvő páciens az arcát sem láthatja a fejénél ülő terapeutának. Ugyanakkor hiába elérhető mindenki számára ugyanaz az információ rólam, nincs két páciens, aki erre egyformán reagálna – ez pedig már nem rólam, hanem róluk szól. A terapeuta dolga e témán keresztül is az, mint máskor: hogy a pácienst önmaga minél teljesebb megértéséhez segítse. 

Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg (2023/2).

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

MEGJELENT! Labancz Dániel – Orosz Ildikó: Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására

Megjelent a Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására, Labancz Dániel klinikai szakpszichológus, oktató, trénerrel közösen jegyzett könyvünk. Fő témái, tabuk nélkül: drogok, szex és pornó, virtuális világ, mozaik családok, lázadás és szülői kontroll, az identitás kialakítása, (klíma)szorongás, figyelemzavaros hiperaktivitás (ADHD), hátrányos helyzet.

Ajánljuk: 

- kamasz gyereket nevelő szülőknek 

- azoknak, akik még előtte állnak gyermekükkel ennek a szeretet-próbáló időnek, ahogy Vekerdy Tamás nevezte a serdülőkort

- és mindazoknak, akik egyszerűen csak érdeklődnek a mai tinédzserek problémái, kétségei, kérdései és álmai iránt.

Könyvbemutató: június 6. kedd, 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. További részletek itt.

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Részlet a könyvből:

A serdülő olyan, mint a járni tanuló kisgyerek: amikor a tipegő az első lépéseit teszi, eltávolodik a szülőtől, hogy felfedezze a világot, hogy aztán egy idő után visszajöjjön hozzá, és némi érzelmi tankolás után megint eltávolodjon tőle. A kamasz ugyanezt teszi: ha van egy biztonságos háttér, ahova vissza lehet menni, ahol az elfogadó szeretet mellett a saját véleménynek is helye is van, akkor a serdülő úgy működik, mint a kisgyerek. Csak éppen ő nem a szoba távolabbi sarkában, a szülőtől hat lépésre matatgat a játékaival, hanem a nagyvilágot, a kapcsolatokat, a felnőtté válás útját fedezi fel. Szülőként nagyon nehéz ebben jól lavírozni, tudni eldönteni, mikor van rám szükség, és mikor hagyhatom hibázni, akár pofára esni. De alapvetően azt kell fokozatosan elengedni, hogy ezeknél az eltávolodásoknál utánanyúljak – inkább bízzak benne, hogy visszajön, de akkor viszont legyek ott, hogy kérdezhessen, mesélhessen. 

Ajánló a borítóról:

A Nyugi! élvezetes és hasznos segítség szakembereknek és kamaszokat nevelő szülőknek egyaránt. Közérthetően megfogalmazva teszi lehetővé, hogy kicsit jobban rálássunk a kamaszokat érintő tipikus problémákra, és megértsük ennek a korosztálynak a nehézségeit, küzdelmeit, felmerülő kérdéseit. Ebben az életkori szakaszban már természetszerűleg nem oszt meg mindent a gyerek a szülővel, ezért különösen nagy segítséget jelent, hogy témakörönként bepillanthatunk a szakember munkájába is, ízelítőt kapunk a rendelőben elhangzó párbeszédekből és hangulatból, így akár konkrét eszközöket is megismerhetünk, melyek segítségével megnyílik az út egy újrahangolt párbeszéd felé.

Dr. Almási Kitti klinikai pszichológus, író, előadó

Szerzők:

LABANCZ DÁNIEL (1981) klinikai szakpszichológus, egyetemi oktató, előadó, tréner. Tizenkét évig dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház serdülőosztályán. Jelenleg pszichoterápiás praxisában kamaszokat, fiatal felnőtteket és családokat fogad. Hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatalokat mentorál az Élményakadémia Egyesület és az UNICEF Magyarország programjaiban. Kisfia ötéves, nevelt nagylánya kilenc. 

OROSZ ILDIKÓ (1975) budapesti újságíró, szerkesztő, fordító. Több tényirodalmi könyv társszerzője vagy háttérírója. Elsősorban társadalmi és lélektani témákkal foglalkozik. Antistigma-díjas, Zsigmond Márta-médiadíjas. Két kamasz gyereke van.

Park Kiadó, 2023, 296 oldal, füles, kartonált, 4499 Ft

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Könyvbemutató: Nyugi!

Szeretettel várjuk az érdeklődőket könyvbemutatónkon: 

2023. június 6. 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. 

Fiala Borcsa beszélget velünk, és ha minden igaz, lesznek igazi kamaszok is az esten. 

Semmit róluk nélkülük! További információk a könyvről itt. 

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Szerkesztéseim: HVG pszichológia és életmód könyvek – külföldi szerzők

Külföldi szerzők által írt HVG könyvek, melyek fordítását szerkesztettem. Magyar szerzők általam szerkesztett művei itt találhatóak. További kiadványok a Szerkesztéseim menüpontban.

Kasey Edwards – Christopher Scanlon: Így neveld a lányodat, hogy elfogadja és szeresse önmagát. HVG Könyvek, 2022.

Sandi Mann: Miért érzem magam kevésnek? Küzdd le az imposztorszindrómát! HVG Könyvek, 2022.

Roxane van Iperen: Nővérek Auschwitzban. HVG Könyvek, 2022.

Jonah Berger: Láthatatlan befolyás. Milyen erők alakítják a viselkedésünket? HVG Könyvek, 2020.

Susie Orbach: Terápiában. A kliens, aki beleszeretett a terapeutába és még kilenc történet. HVG Könyvek, 2019.

Sarah Napthali: Buddhizmus anyáknak: iskolás gyerekkel. HVG Könyvek, 2019.

Sarah Napthali: Buddhizmus kisgyerekes anyáknak, HVG Könyvek, 2017.

Dr. Susanne Bennett: 7 napos program az allergia ellen. HVG Könyvek, 2016.

Tovább olvasom

Fordításaim: Philippe Sands: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála (könyv)

A Patkányút történelmi detektívsztori, szerelmesregény és kémtörténet. Egy ambiciózus náci jogász, sármos férj és csodált apa, valamint jó ízlésű, kultúrarajongó felesége igaz meséje. Amikor tavaly lefordítottam, még elképzelni sem tudtam, hogy a megjelenésekor ennyire aktuálisak lesznek bizonyos témái, például a háborús bűnösök felelősségrevonásának nehézsége, vagy az orosz-ukrán kapcsolatok terheltsége.

 

Könyvismertető:

Otto von Wächter báró, ügyvéd, férj és apa magas rangú SS-tisztként és a második világháborúban a németek által megszállt Galícia kormányzójaként tevékenykedett, az ő nevéhez fűződik egyebek mellett a krakkói gettó felállítása. A háború után több mint 100 000 lengyel meggyilkolásával vádolják, vadásznak rá a szovjetek, az amerikaiak, a britek, de még Simon Wiesenthal is.

Sands végigkíséri az ifjú Otto Wächter felemelkedését, „istenáldotta” házasságát és családi élete alakulását, majd életük összeomlását. A férfi négy éven át menekül az igazságszolgáltatás elől, először Tirolban húzza meg magát, majd Rómában és a Vatikánban talál menedéket, új személyi azonosságot szerez, és igyekszik rácsatlakozni a nácik híres patkányútjára, amely Perón elnök Argentínájáig vezet. Ezen az útvonalon szökött meg Eichmann, Mengele és sok ezer náci, Wächter azonban nem jár sikerrel: a hidegháború hajnalán, rejtélyes körülmények között, váratlanul meghal.

A szerző a Wächter házaspár levelezéséből és más dokumentumokból, levéltárak és személyes beszélgetések nyomán tárja fel az igazságot, amellyel végül mindenkinek szembe kell néznie.
Történelmi detektívsztori, szerelmesregény, önéletrajz és hidegháborús kémtörténet ez a könyv.

A Patkányút budapesti bemutatója után. Mellettem Tönkő Vera, a Park Kiadó vezetője, Békési Anita PR menedzser, Philippe Sands és Mesterházy Lili, aki a szerzővel beszélgetett, 2022 szeptember (Fotó: Orosz Ildikó)

Cím: Patkányút – Egy szökevény náci szenvedélyes élete és titokzatos halála

Eredeti cím: Ratline: Loves, Lies and Justice on The Trail of a Nazi Fugitive

Szerző: Philippe Sands

Fordító: Orosz Ildikó

Kiadó: Park

Oldalak száma: 544

Megjelenés: 2022. szeptember 15.

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9789633557853

Méret: 210 mm x 140 mm

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

„Együtt képesek lehetünk a változtatásra” – Beszélgetés dr. Jane Goodall-lal a közös jövőnkről

A 88 éves etológus, csimpánzkutató ma a világ egyik legismertebb környezetvédő aktivistája, a harminc országban jelen lévő Jane Goodall Intézet alapítója. Számos kitüntetése mellett idén neki ítélték a tudomány és a spiritualitás ötvözéséért járó rangos Templeton-díjat – ő azonban legalább ilyen büszke arra, hogy a cherokee indiánoktól megkapta a „Földanya Húga” megtisztelő nevet.

Zoomon értem el a délnyugat-angliai Bournemouthban, abban a házban, amely gyerekkora óta az otthona. Másodszor beszélgetek vele, ezúttal kifejezetten a környezetvédelmi tevékenységéről és ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatairól kérdeztem a HVG Extra A Nő című magazin klímavédelemről szóló tematikus számába. (Korábbi életútinterjúm vele itt olvasható.)

*

A karanténidőszak az ön számára különösen nagy változást jelentett, hiszen azt megelőzően évente 300 napot úton volt. Hogyan élte meg a kényszerpihenőt?

Jane Goodall: Kezdetben nagyon frusztrált, hogy le kellett mondani az összes programom, úgy éreztem, cserben hagyom az embereket. Aztán a munkatársaimmal összedugtuk a fejünket és megalkottuk a „virtuális Jane”-t. Online interjúkat adok, előadásokat tartok, videó és podcast beszélgetéseken veszek részt, naponta minimum egyen, de inkább három-négyen, hétvégente is, néha az időeltolódás miatt este 9-10 órakor. Talán soha nem dolgoztam annyit, mint az elmúlt 18 hónapban, de pozitívum, hogy így sokkal több embert el tudok érni, és a függetlenül működő Jane Goodall Intézetekkel is sokkal aktívabb kapcsolatba tudtam kerülni.

A napokban jelent meg Öntől A remény könyve (The Book of Hope). Ez már nem az első könyve, amelynek címében szerepel a „remény” szó. Milyen új gondolatokat fogalmaz meg benne?

Elgondolkodtam azon, hogy valójában mi a remény. Az igazi remény nem csupán egy áhított esemény bekövetkeztére irányuló vágy, hanem magában foglalja, hogy ezért a célért keményen meg kell dolgozni. Politikai, társadalmi és környezeti értelemben is sötét, baljós időket élünk, de fontos, hogy ne veszítsük el a reményt, máskülönben belesüllyedünk az apátiába. Hiszem, hogy mindazon szörnyűség ellenére, amit a Földünkkel most teszünk, együtt képesek lehetünk megfordítani a folyamatokat.

Honnan ered a rendíthetetlen optimizmusa?

Végigéltem a második világháborút, a bombázások elől ennek a háznak a pincéjébe húzódtunk be. Egy ideig Anglia egymaga nézett szembe a náci Németországgal, Európa többi országát legyőzték, vagy megadták magukat. Nem voltunk felkészülve, nem volt szárazföldi, sem tengeri hadseregünk, csak a légierőnkben bízhattunk, azokban a hősies fiatal pilótákban, akik tudták, hogy bármikor meghalhatnak, mégis minden nap elindultak. Ahogy Churchill mondta, a történelem során „még soha nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Churchillnek sikerült ébren tartania az emberekben a kitartást, és a brit humor is segített. Nem tudták megtörni az országot, és végül még épp időben Amerika is belépett a háborúba – Normandiába tartó csapataik itt állomásoztak tankjaikkal az utcánkban. Az, hogy egy ilyen kilátástalannak tűnő helyzeten, nagy veszteségek árán, de sikerült túljutnunk, segít bíznom abban, hogy az emberiség a mai reménytelennek tűnő helyzetet is képes lesz megoldani.

Felmérések szerint egyre több fiatal él meg komoly stresszt a klímakatasztrófa közeledtével. Mit tehetünk a klímaszorongás ellen?

Szokták mondani, hogy „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan”. Szerintem nem ez a helyes hozzáállás, mert így a depresszió elkerülhetetlen. Legyen a sorrend fordított: először nézzünk körbe magunk körül, és tegyük fel a kérdést, hogy mit tehetek én, itt és most, a saját környezetemben. Érdekel az újrahasznosítás, a hajléktalan emberek sorsa, az állatmenhelyek ügye? Üljünk le néhány barátunkkal, akik hozzánk hasonlóan éreznek, tűrjük fel az ingünk ujját, és cselekedjünk! Csak ezután merjünk globálisan gondolkodni. Nagyon szeretem azokat a személyes történeteket, amelyek azt bizonyítják, hogy együtt képesek lehetünk a változtatásra. A médiának a vészharangok kongatása mellett az is a feladata lenne, hogy bemutassa azokat a fantasztikus embereket és szervezeteket, amelyek másokat inspirálhatnak.

Ebben a szellemben indította el harminc évvel ezelőtt a Roots&Shoots nemzetközi ifjúsági programot, amely ma már több mint 60 országban aktív (lásd írásunkat az interjú végén). Van kedvenc projektje?

Nehéz lenne bármit kiemelni, hiszen ez egy organikus folyamat, amely 12 tanzániai gimnazistával kezdődött, majd fokozatosan kinőtte magát, és olyan formáját terjesztette el az önkéntességnek, ami azelőtt nem létezett. A résztvevő fiatalok Kanadától Kínáig, Bulgáriától az Egyesült Arab Emirátusokig, a saját környezetükben tapasztalt problémák megoldására projekteket indítanak el az emberek, a környezet vagy az állatok helyzetének javítására.

A Kongói Demokratikus Köztársaság legelső projektje nagyon jól szimbolizálja a program szellemiségét. Az ország keleti részén, ahol állandó harcok dúlnak, tizenöt 10-14 éves gyerek odaállt a helyi Roots&Shoots mentor elé, és azt mondták: „Az iskolában tanultunk, hogy az a kopár hegy ott, valamikor erdővel borított szent hely volt. Szeretnénk újra betelepíteni fákkal.” Az ötlet nem tűnt túl reálisnak, a hegy jóval nagyobb és távolabbi volt, mint képzelték. De a mentoruk nem akarta letörni a lelkesedésüket, úgyhogy szerzett facsemetéket, és felkereste az állandóan változó milíciák vezetőjét, hogy engedélyt kérjen. Az ezredes négy jól megtermett fegyveres őrt adott melléjük. A gyerekek a helyszínen már látták, hogy a feladat nehezebb, mint hitték, de a fáikat mindenképpen el akarták ültetni. A legkisebb kislány, talán 9 éves lehetett, nem boldogult a kemény talajjal, és elsírta magát. Akkor az egyik katona letámasztotta az AK47-esét, és megragadta az ásót. Tíz percen belül minden katona letette a fegyverét, és segített a gyerekeknek. Azóta több projekt fut az országban, általában lövöldözéssel a háttérben...

Ön a korát megelőzően kezdett környezetvédelemmel foglalkozni, de egy személyesebb, szelídebb hangot képvisel. Sokak szerint azonban ez ma már nem elég, erőteljesebb, radikálisabb intézkedésekre van szükség a problémák megfékezésére.

Mindenféle megközelítésre szükség van, de kétségtelen, hogy nagyobb politikai elkötelezettség kellene, olyan vezetők, akik be is tartják az ígéreteiket. Ezért néz most mindenki nagy várakozással az ENSZ novemberi klímakonferenciája (COP26) elé, ami itt lesz, Glasgowban. Közben azt is látni kell, hogy egyre több vállalat tesz komoly erőfeszítéseket a fenntarthatóság, az etikus beszerzési láncok, az alkalmazottak méltányos megfizetése terén – mi is ilyen partnerekkel dolgozunk együtt.

Etológusként múlhatatlan érdemeket szerzett a főemlősök viselkedése, és ezáltal önmagunk mélyebb megismerése terén. Természetvédőként mely eredményeire a legbüszkébb?

Talán arra, ami az egyik legelső célunk volt: hogy csimpánzokat ne használjanak orvosi kísérletekhez. Hosszú küzdelem volt, rengeteg ember segített a megvalósításában, de végül sikerült. Ugyanakkor továbbra is harcolunk az illegális vadászat és vadhúskereskedelem ellen. Már afrikai munkánk kezdetén beláttuk, hogy az élőhelyek pusztítása, az erdőirtás megállítása csak a szegénység felszámolásával, az oktatás és az egészségügy komplex fejlesztésével érhető el, ezért indítottuk el holisztikus szemléletű TACARE programunkat Tanganyikában, 1994-ben. Megtanítjuk a helyieket arra, hogyan tudnak hatékony földművelési technikákkal, az elsivatagosodott talaj javításával környezetpusztítás nélkül is boldogulni, mikrohiteleket adunk a nőknek saját fenntartható vállalkozás elindítására. A program ma már további hat országban, 104 faluban működik. A helyiek partnereink a környezet megóvásában, én pedig igyekszem minél több fórumon felhívni a figyelmet a problémákra, pénzt szerezni, és reményt adni az embereknek.

6 villámkérdés dr. Goodallhoz

1. Egy jó emlék Magyarországról, ahol többször is megfordult

Két nyomkövetővel ellátott haragossiklót engedtem szabadon a budai hegyekben, egy élőhelyvédelmi program keretében, 2016-ban.

2. Egy közelmúltbeli hír, amely reménnyel töltötte el

Új-Zéland nemet mondott egy gigantikus mélytengeri bányászati vállalkozásra, amely hatalmas környezeti károkat okozott volna.

3. Ha nem lenne etológus és természetvédő, milyen foglalkozást űzne?

Sosem akartam más lenni. Kisgyerek koromtól csodálom az állatokat, ezért biztos, hogy bármit is csinálnék, a közelükben lennék.

4. A legjobb könyv, amit mostanában olvasott?

Meg Lowman: The Abornaut. A szerző kiváló biológus és környezetvédő, aki a magas lombkoronák eddig ismeretlen, lenyűgöző világát mutatja be, amit a „nyolcadik kontinens”-nek nevez.

5. Egy dolog, ami tetszett önnek, de nem vásárolta meg, mert nem fenntartható

Nem tudnék ilyet. De leginkább akkor veszek ruhát, ha a régi már nagyon lyukas.

6. Mit reggelizik egy átlagos napon?

Általában egy fél pirítóst, fenntartható gazdaságból – a partnereinktől – származó kávéval. Ebédre megeszem a pirítós másik felét némi vegán sajttal, salátával, paradicsommal. Este az unokahúgom vegánt főz, amelyhez hetente egyszer rendelünk helyi alapanyagokat.

Orosz Ildikó

Roots&Shoots Magyarországon

A magyarországi Roots&Shoots (Rügyek és gyökerek) mozgalmat az ELTE biológus hallgatói indították el 15 évvel ezelőtt – ehhez bárki bármikor csatlakozhat, aki kitalál valamilyen helyi környezetvédelmi vagy szociális projektet, és megosztja annak tanulságait. Ebből nőtt ki a Jane Goodall Intézet hazai képviselete, amely nonprofit szervezetként iskolai és céges ismeretterjesztő előadásokat és workshopokat tart, hogy helyi szinten cselekvésre, változtatásra inspirálja az embereket. Aktuális kampányukban („Passzold vissza, Tesó!”) a leselejtezett mobiltelefonok visszajuttatására hívnak fel (akár teljes céges flották leadására is van lehetőség) – ezzel nem csak a környezetet védjük, hanem a szervezet az újrahasznosításból származó bevétellel afrikai kisközösségek életét is támogatja.

A pesthidegkúti Hármashatár-hegyi repülőtérnél három évvel ezelőtt adta át Dr. Jane Goodall a róla elnevezett tanösvényt, amely a fokozottan védett kaszpi haragossikló élőhelyét és a helyi természeti kincseket mutatja be. Ehhez kapcsolódóan tematikus túrákat szerveznek, megismerkedhetünk például a környéken található gyógynövényekkel, és kis szerencsével akár össze is futhatunk e 1,5-2 méteresre is megnövő, veszélyeztetett (nem mérges!) hüllővel. A tanösvényen jövő tavasszal Jane Goodall életéről szóló, egyszemélyes szabadtéri színi előadást mutatnak be Pelsőczy Réka rendezésében. Az óvodásokat célozza a legkisebb ökológiai lábnyom elvén készült, jelenleg is futó magyar-angol nyelvű Rügyek és gyökerek című mini előadás és interaktív foglalkozás a Budapest Bábszínházban.

Orosz Ildikó

Az interjú eredetileg a HVG Extra A Nő magazinban jelent meg (2021/3.) A lapszám közvetlenül a kiadótól még megvásárolható.

Korábbi életút interjúm Jane Goodall-lal itt olvasható. 

Fotók: HVG (1.), Jane Goodall Institute (2.), Orosz Ildikó (3.)

Tovább olvasom

„Szeretem a kihívásokat, csak a gyávák futamodnak meg” – Beszélgetés Ónodi Eszterrel

Itt a HVG Extra: A Nő magazin legfrissebb, nyári száma (2022/2.), amelyben Ónodi Eszterrel beszélgetek – nem először, és remélem, nem is utoljára. 

A Katona József Színház megújulásra mindig kész művésze a napokban debütált musicalszínészként a Szegedi Szabadtéri Játékok óriás színpadán, a Chicagóban, melyben övé az egyik főszerep. Velma Kellyt, a gátlástalan  lokáldívát játssza – akit az Oscar-díjas filmben Catherine Zeta-Jones –, partnerei pedig Nagy Ervin (Billy Flynn) és Czakó Julianna (Roxie).

Az énekes-táncos szerep kihívásairól beszélgettem vele, valamint arról, hogy mit tesz testi-szellemi frisseségének megőrzéséért – a lapszám témája ugyanis a természetes szépség, minden oldalról körüljárva.

Régebbi interjúm Ónodi Eszterrel itt olvasható.

Orosz Ildikó 

Tovább olvasom

Kisgyereket mentett a 78 éves Batthyány Ilona – a grófnő ruhástul ugrott a vízbe

Batthyány Ilona, az első független magyar miniszterelnök lánya hosszú életének nagy részét cinkotai birtokán töltötte. Barátságos, közvetlen, az alkalmazottai jóllétére odafigyelő úrnőnek ismerték. Ha elhívták, elment a paraszti lakodalmakba, és még idős korában is szívesen vette, ha a legények felkérték egy csárdásra. Mindenkor az elesettek gyámolítója, de ha a Habsburgokról volt szó, akkor igazi troll.

Cinkotai emberek felmenőiktől számos anekdotát őriznek róla. Egykori alkalmazottja, az idős Ganyecz István bácsi például így emlékezett rá egy feljegyzés szerint:

„Egy alkalommal éppen tetőjavítást végeztünk, amikor váratlanul meglátogatott bennünket. Piszkos munkaruhában voltam.

 – Fiam, fiam, micsoda ruhád van? Gyere le! Jöjj be az irodámba!
Amikor bementem, kinyitotta az egyik szekrényt és így szólt:
– Válassz magadnak ruhát! De előbb próbáld fel!

Téli ruhát, báránybéléses kabátot is adott.”

Lefékezte a császárt

A grófnő életét a jótékonykodás töltötte ki, talán mert a sors nem bánt vele kegyesen. Hétéves volt, amikor édesapját, Batthyány Lajost kivégezték. A család vagyonát jórészt elkobozták, Ilona anyjával, gróf Zichy Antóniával emigrációba kényszerült. Később, hazatérte után, 18 évesen gróf Keglevich Bélához ment felségül, egy fiuk született, de kapcsolatuk megromlott. Elváltak.

Második férje, Beniczky Gábor (akié Cinkota is volt) vagyonát eltékozolta, majd öngyilkos lett. De ami legjobban fájt Ilonának: kislánya, Lea háromévesen meghalt. A grófnő élete végéig gyászolta, és megőrizte ruhácskáját.

Batthyány Ilona 22 évesen, első házassága idején. Kezében édesanya, Zichy Antónia képét tartja, 1864.

Batthyány Ilona a vallási demokratizmus jegyében a cinkotai református és a katolikus templomba is eljárt. Nem volt finnyás: az első világháborúban ápolónőként személyesen vett részt a sebesültek ellátásában. Számos jótékony szervezetet támogatott, cinkotai kastélykertjét pedig felajánlotta az árva leányok nevelőintézetének megépülésére – ez a szép, több mint 100 éves épület ma is áll, itt működik a Szerb Antal Gimnázium.

A grófnő von Haus aus a magyar függetlenség elkötelezettje volt, és látványosan utálta a Habsburgokat. A legenda szerint egyszer Ferenc József császár négylovas hintaján gödöllői kastélyába igyekezett. Amikor ez a grófnő tudomására jutott, befogatott hatlovas hintajába, Cinkotánál bevágtatott a császár elé, és csak lépésben engedte őket Kerepesig haladni. Amikor a császár megtudta, kivel van dolga, szó nélkül hajtatott tovább.

Vízből mentett kisgyereket

Batthyány Ilona nevezte el Cinkota kis patakját Caprerának, ami újabb fricska volt az osztrák császáriak felé, hiszen a Caprera egy kis Földközi-tengeri sziget neve, ahol az olasz szabadságharcos, Garibaldi élete utolsó szakaszát töltötte. 

A Caprera kiszélesedő medre kedvelt fürdőhely volt a századelőn, a grófnő is előszerettel úszott itt (később a patak mentén, kissé lejjebb nyílt meg a cinkotai strandfürdő). Levéltári források tanúsítják, hogy egyszer az idős grófnő nagy lélekjelenléttel kimentett egy fuldokló kisgyereket a vízből, és ezért miniszteri kitüntetésben részesült.

Erről az esetről így ír egy 1920. december 23-án kelt minisztertanácsi emlékeztető (betűhív szöveg):

„Ladik Gyula belügyminiszteri államtitkár előadja, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja az 1920. évi augusztus hó 30-án kelt ad.595. számu felterjesztésében özv. Beniczky Gáborné szül. Battyhyány Ilona grófnőnek áldozatkész magatartással véghezvitt életmentéséért magas elismerésben részesítését hozta javaslatba.

A hatóságól beérkezett adatok szerint az életmentés a következőképen történt:

Belovai Gáborné született Zsigai Rozália czinkotai lakosnak a czinkotai Caprera elnevezésű szabadfürdő bérlőjének Gábor nevű ötéves gyermeke 1920. évi június hó utolsó napjainak egyik délelőttjén közvetlen a víz partján lévő kabinok előtti padlózaton játszadozott, midőn egyszerre 

egyensulyát veszítve, fejjel előre a vízbe zuhant. A fürdőkben abban az időben a gyermek anyján és az ekkor már felöltözőben levő özv. Beniczky Gáborné született Batthyány Ilona grófnőn kívül senki sem volt. Az anya, az ijedségtől lélekjelenlétét elveszítve, gyermekének megmentésére nem tett kísérletet, 

a jelenlevő Batthyány Ilona grófnő azonban nyomban ruhástul utána ugrott s a gyermeket, kit már a víz a színhelyről körülbelül 15 méterre levő zsilip felé sodort, szerencséssen kimentette. A baleset szinhelyén a víz nem mély, de sodra erős, ugy, hogyha segítség nem érkezik, az uszni nem tudó kis gyermeket a zsilipnél levő mélyebb viz felé sodorta volna s ott pusztult volna.

Az előadottak alapján és különös figyelemmel arra, hogy az életmentő özv. Beniczky Gáborné született Battyány Ilona grófné elaggott korban levő 76 éves nő, – nevezettnek áldozatkész magatartásáért, mellyel egy ember életét megmentette, magas elismerésben való részesítés iránt előterjesztést tenni szándékozik. Kéri minisztertanácsot, hogy ezen előterjesztéshez hozzájárulni méltóztassák.

A minisztertanács hozzájárul.”

Valójában Batthyány Ilona néhány nap híján már 78 éves volt az életmentő akció idején. Szép kort ért meg: majd' 87 évet. Vagyonát jótékony célra hagyta, személyes tárgyait kedves alkalmazottai közt osztotta szét. Nyughelye a Fiumei úti sírkertben, a Batthyány mauzóleumban látható, mellette korán elhunyt kislánya, Lea parányi koporsója.

Orosz Ildikó

*

Köszönöm Szili Mártának a minisztertanácsi értesítő szövegét, melyet ő talált az Országos Levéltár digitális archívumában.

Itt olvashatsz tőlem még Cinkotáról és az első magyar sorozatgyilkosról, aki bádogosként Batthyány Ilonának is dolgozott.

Itt pedig a Caprera-patakról és a cinkotai strandfürdőről.

Fotó: Schrecker Ignác/MNM

Tovább olvasom

Fordításaim: Yalom-házaspár: Halálról és életről – videó

A Napfogyatkozás Egyesület Könyvbeszélgetések sorozatában a Yalom-házaspár közelmúltban megjelent, Halálról és életről című kötetéről beszélgettünk élő Facebook-adásban. Meghívónk: Singer Magdolna gyásztanácsadó, író. Béres Judit irodalomterapeutaként, én pedig a könyv fordítójaként vettem részt. Visszanézhető a poszt alján.

Őszinte, spontán beszélgetés volt, néha hallani lehet, ahogy a háttérben ketyeg egy óra. Tempus fugit, venit mors, repül az idő, a halál jő. Ahogy a fenti képen is látszik, a nehéz téma ellenére néha mosolygásra is volt ok. A 60 perces beszélgetésben szó esik arról, hogy:

    – Mennyiben más ez, mint a többi Yalom-könyv, és hogyan illik az életműbe?

    – Miként építette egymást emberileg és szakmailag a házaspár 65 év alatt?

    – Hogyan érdemes az elmenőnek búcsúznia? Hogyan ne hagyjuk magunk után maradékokat?

    – Miképpen segíhet a gyászfeldolgozásban a terápiás írás és a terápiás olvasás?

    – Miért fontos a betegségről, halálról való nyílt kommunikáció?

Aki még nem olvasta, annak előzetesen annyit, hogy ebben a könyvben Irvin D. Yalom, a neves amerikai pszichoterapeuta-író naplóírásába kezd feleségével felváltva, miután kiderül, hogy Marilyn súlyos beteg. Az idős házaspár megrendítő őszinteséggel tárja fel az utolsó hónapok történéseit, a búcsú fájdalmát, a halálra készülés érzelmi és gyakorlati nehézségeit, miközben visszatekintenek közösen eltöltött, gazdag életükre. Marilyn Yalom munkássága itthon kevésbé ismert, pedig jelentős irodalmár és tanszékvezető volt a Sanford Egyetemen. A könyv felénél a feleség meghal, és a férj kénytelen szembenézni a rászakadó veszteséggel és gyásszal. A videó a lenti képre kattintva nézhető:

Tovább olvasom

Pataki Ági: Nyitottan a világra – Utam a kifutótól a vörös szőnyegig

Szeptember elején jelent meg a 70-dik születésnapját ünneplő Pataki Ági önéletrajzi könyve, amelynek létrejöttében alkotószerkesztőként közreműködtem. 

Megismerhetjük belőle nem mindennapi karrierváltásainak történetét, magánéleti örömeit és kudarcait, beszél a divat és a Kádár-korszak viszonyáról, produceri kihívásokról, gyűjtőszenvedélyéről és a női közösségek erejéről is. Örülök, hogy segíthettem neki felidézni és kötetté rendezni az emlékeit, gondolatait. Lendületes, vagány, profi és elkötelezett nőt ismertem meg benne. És ami a Nyitottan a világra című könyv klasszikusan elegáns borítójából nem jön át, de tanúsíthatom: remek humora van, és nem fél saját magán is alkalmazni!

Sokat elárul a személyiségéről, és egyben a könyv egyik különlegessége, hogy Ági egy füzetbe gyűjti azokat a híres nőktől származó frappáns idézeteket, amelyek elgondolkodtatják vagy egyszerűen csak megnevettetik – Coco Chaneltől kezdve Madonnán át Szabó Magdáig vagy Oprah Winfrey-ig. A könyvéből az is kiderül, miért tetszenek neki ezek a gondolatok, és hogyan vonatkoznak a saját életére. 

Orosz Ildikó

*

A könyv megjelentésének alkalmából álljon itt egy régebbi beszélgetésünk, amely még a MOM Park magazinban jelent meg 2011-ben:

Manökenből üzletasszony. Divatkreátorból filmproducer. Belvárosiból hegylakó. Notórius

szalonnaevőből az egészséges életmód híve. Pataki Ági a változás és megújulás asszonya. Keleti stílusban berendezett budai lakásában beszélgettem vele, ahol a falakon, a polcokon antik üveg és bronz tárgyak sorakoznak, és a bútorok is távoli kultúrákról mesélnek. A MOM Park magazin fotózásán videó is készült a Pataki Ági–Kovács Gábor producer házaspár otthonában. 

Honnan ez a vonzalom a keleti csecsebecsék iránt?

Pataki Ági: Modellként számos egzotikus helyen megfordultam, többek közt Japánban. Ott szereztem be az első darabokat, később pedig más országokban, és itthon is vásároltam hozzá. Először voltak a tárgyak, aztán a bútorok. Érdekes, hogy amíg nem jártam Japánban, addig teljesen mást gondoltam róla. Nem értettem, hogyan tudnak ennyire élen járni a divatban, az építészetben. A helyszínen viszont átéreztem, hogy a régi kultúrából mindez levezethető. Többször jártam Japánban, és szeretnék visszamenni a családdal. Csakhogy ez hosszú túra, körülbelül egy hónap lenne. Ennyi időre nagyon nehéz a munkából kiszakadni. Ráadásul a férjemnek más preferenciái vannak: ő Indiában nevelkedett, oda látogatna el szívesen.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Ha valamelyik eltörik, megragasztod?

Persze. A tárgyaknak elsősorban az esztétikuma érdekel, ezért ha eltörik, és értékét veszti, akkor is kijavítom. Sok olyan darabom van, ami megsínylette a költözéseket. De ragaszkodom hozzájuk, mert mindnek története van: az orosz kalcedon üvegtojásokat – nem Fabergé! – a moszkvai útjaimon kezdtem gyűjteni, de a szacumákból is van vagy ötven. A férjem szerint céllövölde-versenyt rendezhetnénk belőlük. Különösen kedves egy gyönyörű, régi szobrocska, amit Burmában vettem a piacon, amikor Frei 8 nap alatt a Föld körül műsorával ott jártunk. Ez volt az utolsó szerzeményem, ami egyben az utazós korszakom lezárását is jelentette.

Az utazásból visszavettél, viszont egyre aktívabban sportolsz. Mi vitt rá, hogy negyvenöt felett egyszer csak „megmozdulj”?

Ahogy az lenni szokott, minden nap feljött rám egy kis súly. Egyszer egy kirakat előtt sétálva mackós mozgású nénit láttam visszatükröződni. Megdöbbentem. Barátnőm, Stefanek Gertrúd vívóvilágbajnok is fogyni akart, pedig rajta nem 15 kiló volt, hanem 5 gramm. A férjeinket bevonva kitaláltuk, hogy amelyik házaspár százalékosan több súlyt ad le két hónap alatt, az meghívja a másikat egy európai hétvégére. Nagyon eredménycentrikus vagyok, úgyhogy mi nyertünk, ráadásul úgy, hogy a férjem semennyit nem fogyott! Ekkor kezdtem el futni, és közben megszerettem a mozgást. Ez több mint tíz éve történt. Most hetente három-négyszer sportolok. Nehezen indulok neki, de tudom, hogy utána sokkal jobb lesz a közérzetem, és pszichésen is jót tesz, hogy az egészségem és az életminőségem fenntartása érdekében megtettem, ami tőlem telik.

Az étkezési szokásaidon is változtattál?

Szeretek enni, és nem tudok lemondani az édességről, meg a fagyiról. Azért racionalizáltam az étkezéseimet, elhagytam a szalonnát reggelire, meg a töltött káposztát éjjel kettőkor, hidegen. De a kulcs a mozgás. Van egy baráti család, akikkel úgy járunk nyaralni, hogy közben rengeteget mozgunk. Síelés, futás a tengerparton, fitnesz terem. A férjemmel sokszor lemegyünk a Balatonra, mert imádunk Tihanyban futni. Ha pedig városba megyünk, akkor gyalogolunk. A Cannes-i Filmfesztivál idején szándékosan olyan tengerparti szállodát választunk, ami jó 45 perc sétára van a várostól, és ezt naponta kétszer, délelőtt és délután is megtesszük.

… és a vörös szőnyegre való cipő?

Kézben visszük. Mezítláb gyalogolunk, és a városban felvesszük. Általában dolgozni vagy vetítésre megyünk be, és nagyon jó érzés egy kiadós séta után elvégezni a teendőinket. Szerencsére a férjem ebben partner. Nekünk nagyon fontos, hogyan töltjük el az időt a családon belül, és a barátainkkal: az együttléteinket átszövi az aktivitás.

A divatban visszajön a 70-es, 80-as évek, a fiatalságod és a modellkorszakod ideje. Hordasz retro ruhákat nosztalgiából?

Nem! Még ha vágyódnék is rá, nem vehetek fel ilyesmit, mert az emberek nem azt gondolnák, hogy követem a divatot, hanem hogy „szegény Pataki Ági, nem vette észre, hogy közben eltelt negyven év”! Van egy stílusom, ami nem igényel különösebb energiát. A trendeket naprakészen követni rengeteg idő, pénz és energia, és ez a motiváció belőlem már kiveszett. Húsz évet töltöttem el a szakmában, ezalatt beleuntam.

Igaz, közben egy barátnőmmel elkezdtünk divatüzleteket csinálni, és ez a része érdekelt is. A 80-as években nagy feladat volt a semmiből létrehozni valamit. Nem volt alapanyag, mindent magunk gyártottunk. Volt egy konfekció műhelyünk, egy bőrdíszműves műhelyünk. Izgalmas időszak volt. A rendszerváltás után, amikor kinyílt a piac, ezt is egy kicsit eluntuk. Ezekkel a kisipari módszerekkel nem lehetett volna megmaradni, növekedni kellett volna, be kellett volna menni a plázákba, de azt már nem vállaltuk.

Ha ma lennél pályakezdő, megint eltöltenél húsz évet modellként?

Biztos, hogy nem. Egyrészt alkatilag sem lennék rá alkalmas: akkoriban más volt az ideál, és már akkor sem voltam az. Másrészt ma rengeteg lehetőség van, a határok minden tekintetben nyitottabbak. A 70-es években modellkedni kicsit olyan volt, mint az 50-es, 60-as években sportolónak lenni: sokkal többet nyújtott annál, mint amit valójában. Ma modellnek lenni azt jelenti, hogy modellnek lenni. Akkoriban azt is jelentette, hogy szabadabban élni, utazni, világot látni. Ez óriási vonzerőt jelentett a számomra – annak ellenére, hogy eredetileg nem készültem modellnek.

Persze tudtam, hogy minél hosszabb időt töltök el ezen a területen, annál inkább beszűkülnek az egyéb lehetőségeim, hiszen akkor modellkedtem, amikor más felépíti a karrierjét. Ugyanakkor az én esetemben nem okozott problémát a váltás: igaz, nem egyedül, de képes voltam elkezdeni egy vadonatúj szakmát, a filmezést.

Producerként közönségfilmekkel és művészfilmekkel is foglalkozol. Fogyasztóként melyik műfaj áll hozzád közelebb?

Jobban érdekelnek az art filmek, de ez nem jelenti, hogy egy jó közönségfilm ne szórakoztatna. A nagy amerikai szuperprodukciók azonban ritkán érdekelnek. A férjem ezeket is szereti, ezért sokszor külön megyünk moziba: más típusú filmeket nézünk meg, és utána találkozunk. Én sokszor elmegyek úgy a Cirkóba, hogy nincs időm megnézni, mit játszanak, de a két terem közül az egyikben biztosan találok olyat, ami érdekel. A férjem ugyanígy, „vaktában” beül egy plázába.

Örök ellentét van a film alkotói és a gyártási oldal közt, hiszen az alkotó mindig többet akar. Diplomatikus producer vagy?

A producernek az a dolga, hogy megteremtse a feltételeket, és az adott kereteken belül tartsa a produkciót. Ez mindig nehéz, olyan még nem volt, hogy az alkotók ne feszegették volna a kereteket! A feszültség elkerülhetetlen, ám ha a producer elég empatikus és professzionális, akkor képes a feszültséget olyan szinten tartani, ami még tolerálható. Empátiában a férjem jobb, iszonyatosan toleráns az alkotókkal. Én szigorúbb vagyok, kevesebbet engednék: mindig félek, hogy túllépjük a kereteinket.

Most, ebben a tetszhalott állapotában, vannak a magyar filmnek tartalékai?

A magyar filmet most nagyon támadják, pedig igenis jó állapotban van. Nem azt mondom, hogy minden filmnek el kellett készülnie – sok a sallang, amit valószínűleg ki lehetett volna szűrni. De nem lehet mindig 100 százalékosan teljesíteni. Amerikában és a többi, nagy filmiparral rendelkező országban is rengeteg produkció megy a kukába. Igaz, hogy lehetett volna jobban szelektálni, és kevesebb filmet készíteni, ugyanakkor azok a rendezők, akik az utóbbi évtizedben lehetőséget kaptak – Tarr Béla, Mundruczó, Hajdú Szabolcs, Pálfi György, Kocsis Ági, Fliegauf és sorolhatnám – az európai filmkultúra szempontjából is értékes filmeket készítettek. A cannes-i, berlini, locarnói fesztiválszereplésekkel ott vagyunk az élmezőnyben, annak ellenére, hogy egy ilyen kis piacon, egy ilyen drága műfajban nehéz kiemelkedőt alkotni. Sajnos a magyar filmmel kapcsolatos jelenlegi kommunikációban nem kap elég hangsúlyt, hogy az ország méretéhez képest sok kiemelkedő rendezőnk van, akikre vigyáznunk kellene.

Látom, elérzékenyültél…

Igen... A mi életünkben a játékfilmek jelenleg nem a megélhetést jelentik (bár úgy lenne, hogy egyszer igen!). Ez nem jelenti, hogy az Üvegtigris ne volna anyagilag is sikeres vállalkozás. De ha az egészet nézem, akkor nem egzisztenciális kérdés, hanem olyasmi, ami feltölt és motivál, amitől úgy érezzük, hogy valami fontosat hozunk létre. Bár nem mi vagyunk az alkotók, de segítséget nyújtunk, részt veszünk az értékteremtésben, és ez nagyon jó érzés.

Névjegy 

Magyarország egyik első sztármanökenje, a Fabulon arca. A 70-es évek társadalmi viszonyait jól jellemzi, hogy ikonikussá vált fotóit egy végzős képzőművész hallgató készítette vizsgamunkaként – ezeket a Fabulon első körben a modell tudta nélkül vásárolta meg. Húsz évig dolgozott modellként, ezzel párhuzamosan, a 80-as években divatbutikot nyitott a Váci utcában, ahol a saját gyártású Váci 10 márkát árusították. Az 90-es évek elején ismét váltott: bekapcsolódott férje, Kovács Gábor főként reklámfilmes cégének munkájába (Filmpartners), és közösen számos hazai közönségfilmet (Üvegtigris 1-3, Kalandorok) és nemzetközi fesztiváldíjas művészfilmet (Fehér tenyér, Bibliothèque Pascal, Adás) vittek sikerre. Produceri munkájukat idén tavasszal Balázs Béla-díjjal ismerték el.  Számos civil és jótékonysági ügy szószólója: részt vesz a Csányi Alapítvány, a segítséggel élők integrációján fáradozó Mosolyország Alapítvány, valamint a Hospice kommunikációs munkájában. Támogatta a Nők a Pályán Egyesület népszavazási kezdeményezését a nők magasabb arányú politikai reprezentációjáért, a fővárosi művészmozik létjogosultságért pedig a Budapesti Art Mozi Egyesület elnökeként állt ki. 

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg (2011. nyár), Filmen innen, fotón túl címmel.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Videó: Madarász Isti
Smink: Horacsek Ági
Haj: Zsidró Szalon
Styling: Holdampf Linda
Művészeti vezető: Novák András / Aevum

Tovább olvasom